Az Artisjus Baráti Kör bemutatja: A zene mindenkié, de a lóvé minket illet

A Kedves Olvasó már megszokhatta, hogy a Bahia hasábjain több-kevesebb rendszerességgel bukkannak fel az olyan írások, amelyek a magyar popipar nevű szörnyeteg csúfos orcája elé próbálnak kicsiny, de lehetőleg torzításoktól mentes képet adó tükröt tartani. Az alábbi cikkben sem annyira a kreatív csődtömegként funkcionáló sztárok kedvenc ételeiről, szexuális szokásaikról, esetleg az édesanyjuk kedvenc filmszínészéről lesz szó, hanem arról, amire ezt az egész gyomorforgató bizniszt játsszák. Pénzről, méghozzá sokról.

Mindenhol, ahol bármilyen jellegű,, bármilyen jellegű zene szól, előbb-utóbb feltűnhetnek egyes aktatáskás arcok, akik nem kevés manikat követelnek a muzikalitást oly nagyra értékelő tulajtól vagy rendezőtől. A tarifák meglehetős differenciákat mutatnak, de hogy képet kapjunk a dolog természetéről, íme néhány adat: városi diszkókban esetenként 3000, benzinkutakon havi 2500, eseti kiállításokon, bemutatókon napi 25-30 ezer, mozikban 25 Huf per előadás képezi a befizetés tárgyát, de egy átlagos sörözőben is elkérik a napi háromhatvanat. Emellett nagyon komoly összegeket fizetnek be a rádiók és a televíziós társaságok, illetve a nem csekély számban eladott üres kazetták értékesítésekor is tejelnek a forgalmazók: egy hatvan perces szalag után 17 forintot, egy kilencvenes után 25 forintot, a videokazetták díjszabását 50-69 egység terheli, és persze az írható cédék sem maradhatnak ki a Cég hihetetlenül széles jogosultsági köréből. Tavaly mindezen forrásokból 4,25 milliárd forintot söpört be az Artisjus Őrzővédő Bt., bocs', az Artusjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda, amely bizonyos levonások után (átlagosan 15-17 % kezelési költség, érti a tréfát a kedves olvasó) a befolyt összegeket ki is szórja az arra érdemes fejeknek. Természetesen akárki, csak úgy nem részesedhet a nagy kaszából, ehhez bizony ott kell lenni a médiákban legtöbbet játszott előadók (szerzők) között, ugye, kiknek kiléte nem kifejezetten leledzik sűrű homályban. Elsősorban hozzájuk vándorolt a tavaly beszedett 4,25 milliárd buznyák magyar művészek részére fennmaradó része, amely az Artisjus költségeinek levonása után maradt összeg 60 százalékát teszi ki (40 százalék külhonba megy). Ebből a keretből '99 során 11 hazai szerző-előadó kapott 5 millánál több forintocskát, további 25 személy részesül 2-5 millió közötti javadalmazásban, és mintegy kétszáz művész inkasszált ötszázezertől kétmillióig terjedő alamizsnát. El lehet képzelni, milyen jól is járhattak már megint az Artisjus Baráti Kör tagjai, mint Picike Presser, a méltán népszerű Illés Kft., az örökifjú Fenyő Miki, Horváth Charlie Károly, Szikora "Isten és Fradi forever" Robika, Kozsó, az egész Omega zenekar, vagy akár az Apostol, tovább is van, de minek mondanám. Inkább vessünk egy közelebbi pillantást azokra a forrásokra, amelyekből a nevezett személyek folyamatos művészi szabadságát, féktelen önbizalmát és állandó jókedvét biztosító szánalmas milliócskák csordogálnak. Ha valaki üzemeltet egy jazz- vagy bluespubot, ahol ugye nem kifejezetten az említett hóhérok pazar cédéinek bináris kódjait fejtegeti a lejátszó, az a valaki fizet. Ha egy vidéki sörözőben Ramones feldolgozásokat penget hamisan egy gimis zenekar, a söröző tulaja fizet. Az egyetemi klubban lejátszott angol tánczenék után az üzemeltető szintén fizet. Ha valaki bolgár táncházat rendez a helyi kultúrotthonban, ahol csupa tradicionális darabokat húz egy folkzenekar, az tózse fizet. Ha Palotai Zsolték szerveznek egy Tilos-partyt, ahol Titusz, Cadik, Mangó, meg a többiek pörgetik a bakelitet, akkor fizetnek. Ha Devecserpusztán háromnapos halálmetál fesztivált tartanak mondjuk huszonöt amatőr zenekar szereplésével, a rendező szerv fizet. Így megy ez: némi átcsoportosítást követően a mainstreamnak legnagyobb rosszindulattal sem nevezhető muzsikát szolgáltató rendezvények befizetései is a fent említett vérszívók bankszámláin landolnak (ahogy az is kérdéses, hogy a főleg fiatalok által keresett üres szalagok és cédék mágneses részecskéit is a Baráti Kör zenei alkotásai rendezik át). Ja, és még egy apróság: tavaly szeptemberétől a fénymásolói szolgáltatást anyagi ellenszolgáltatásért végző cégeknek is jogdíjat kell fizetni, az Artusjus értelmezése szerint ugyanis ezeken a helyeken gyártják a gaz kalózok ipari mennyiségben a Zorán nevéhez fűződő kották illegális repróit.
Röviden megfogalmazva az aljas eljárás esszenciáját, a meglehetősen tarka forrásokból azonos jogcímen beszedett összegeket finoman szólva is tisztességtelenül differenciálva csoportosítja át a remek Iroda, ezzel is erősítve egyes muzikális hiénák amúgy is kikezdhetetlen piaci pozícióit. A többieknek pedig kuss van, nagy és néma kuss. Mert ugye a papírforma szerint mindenki Pressert és Illést és Hungáriát hallgat, játszik, avagy másol.
De azért ne hagyjuk figyelmen kívül azt az aprócska tényt, hogy más alkotók szellemi termékei után beszedett összegekből képzett jogdíjakat felvenni nem egyéb, mint közönséges lopás, a Ptk. által törvényi úton legalizált vámpír-létforma.


Géczi Zoltán