Beszélgetés Vető Jánossal

HL: Van-e párhuzam a Trabant zenekar és a 79-80-ban létrejött nagyszámú, fiatalokból, gimnazistákból álló,
posztmodern gondolkodású, new wave-nek nevezett együttesek között, s ha igen, milyen természetű?
VJ: Nem tudom, a többi zenekar hogyan alakult. A Trabant úgy lett, hogy a Méhes Marietta, a Lukin Gábor meg én
gyermekkorunk óta jó barátságban voltunk és a Gábor mindig zongorázott, én meg ajándékoztam a Gábornak egy gitárt.
Képtelen voltam megtanulni gitározni, bár nagyon szerettem volna, Gábornak adtam a gitáromat, aki hihetetlen
sebességgel megtanult gitározni, plusz bevallotta, hogy írt két számot zongorára. Mondom, hát ez ragyogó, akkor majd a
Marietta énekli, én meg írok hozzá egy verset, úgyhogy azon nyomban hozzáláttam és így megszületett az "Elszaladni
késő" és a "Kacsa" néven ismert szám. Nahát lett ez, közben mi is lelkesen figyeltük, hogy mi is történik a
városban, s ki is szúrtuk a két legjobb zenekart, az URH-t és a Balatont. Nekem akkor meghalt a legjobb barátom, a
Hajas Tibor, és pont a Gábor meg a Marietta volt állandóan velem és nagyon jó volt, hogy hozzáláttunk valamihez.
HL: Én nem is tudtam, hogy neked ez ilyen kézzelfoghatóan kötődik a Hajas halálához. A versekből, lényegesen
leszelidítve ugyan, de sugárzik valami abból a szellemből.
VJ: Hát én úgy érzem, hogy azért ez kitörülhetetlen.
HL: Én igazából erről nem akartalak kérdezni, de ha már előkerült, én látok egy elég nagy változást ettől kezdve a munkáidban a fotó felől a festészethez, az akciótól a zenéhez.
VJ: Nem olyan éles fordulat, én ezt megfogalmaztam annak idején és arra gondoltam, hogy pillanatnyilag, legalábbis
abban az időben ez a fordulás volt a legnagyobb tilos, amit én megengedhettem magamnak, hogy ezt a káprázat-világot
valami olyanná formáljam, amiben jól érzem magam, és ragyogó társak voltak mellettem.
HL: Kicsit visszatérve erre a fordulatra, ami 1980 környékén az egész magyar kulturális életben végbement,
ezzel kapcsolatban az a véleményem, hogy a Hajas féle töltésnek, tehát egy ilyen expanzív, egész társadalomra
kiható művészetnek ebben az új kulturális kontextusban ti vagytok a legfőbb letéteményesei.
VJ: Én azért játszom egyébként az Európa Kiadóban. Mert rend van benne, egyfelé figyel, és ha a Hajas élne, akkor ő
is látná, hogy a front áttevődött. Például emlékszem rá, hogy azért nem lettem festő, mert egy festmény egy
fényképezőgép mellett ősemberi dolog és utána pont azért, mert hogy ősemberi és a zenében is egyébként leginkább ez
az ősemberi dolog érdekel, szóval az én igazi zeném nem a Trabant és nem az Európa Kiadó, hanem a Himnusz. De tudom,
hogy a világ még éretlen és sajnos a Himnusz is, úgyhogy sokkal eredményesebb ezekkel a Bach-i eredményekkel együtt
elkészíteni a zenét, és behangolni a hangszereket és temperált skálán mozogni, mert kommunikatívabb, mint
mondjuk a Himnusz, ami esetleg erőteljesebb, de nem biztos, hogy mindenkinek.
HCs: A Spions, az URH, a Kex karakteres társadalmi mondanivalójú zenét csináltak, aztán az Európa Kiadó
folytatta és megjelent mellettük egy csomó együttes, a Balaton, a 2. Műsor, a Trabant és mások, akik lassúbb,
harmonikusabb, romantikusabb, állóbb zenét adnak elő. Szóval szerintem nagy különbség van az Európa Kiadó és a Trabant között.
VJ: Az Európa Kiadót ha ráteszem egy sínre, akkor azt úgy hívom, hogy a heroikus avantgarde útja, s ez tőlem nem
idegen, sőt csukott szemmel is könnyedén mozgok rajta. Jó iskolába jártam, és büszke vagyok a mestereimre.
HCs: Ezt a szakítást próbálom előhozni, egy következetes, radikális vonal felcserélését egy játékos, ősemberi,
egyszerű, gyermekies, álló dologgal, ami inkább csak úgy figyel a dolgokra.
VJ: Én úgy hívom, szent mozdulatlan.
HL: Ez nagyon jó.
VJ: A munka az Európa Kiadóban nekem olyan, mint egy meditációs gyakorlat, mint akik teleaggatják magukat ilyen
kampókkal, nem művészetből, hanem vezeklésből, vagy csak egyszerűen bemutatva azt, hogy mire képes az emberi test és
az emberi lélek.
HL: Csakhogy a Csabinak szerintem ott van a gubanc, hogy úgy látszik, ezen az állapoton Magyarországon túllendültünk.
VJ: Azzal nem érdemes áltatnunk magunkat, mert van itt kényszermunkatörvény, meg van itt még számtalan baj, amin
mind át kell lendülni és amin folyamatosan dolgozni kell. A mi zenénk nagyon ragaszkodik ehhez a Bach-i kanyarhoz,
nagyon fegyelmezett, valódi harmóniákból tevődik össze, mert ez egy kulturális szolgáltatás. Szóval, nem lehet ezt
most már csinálni, hogy rockzenész az illető, vagy festő, vagy fényképész, mert "a taoista belepisál a specialista
szájába" mondja a közmondás és ez így van, ez a leonardói dolog lenne az ideál, de ennél sokkal több médium van és a
művészet maga is fejlődött. Ha elmegyek a filmszemlére és látom a Fábri Zoltán festményeit, és most tökmindegy, hogy
milyenek, de legalább vannak, ezt a legfontosabbnak tartom, s ha egy építésznek gyönyörű bútorai és rajzai vannak, az
igenis tetszik.
HL: Engem most legjobban az izgatott fel, hogy már másodszor említed Bach-ot. Ez micsoda neked, valami
viszonyítási pont? Pilinszky például Bach zenéjét unalmon túli zenének nevezte, mert van bátorsága ahhoz, hogy ezen az unalomhatáron biztonságosan elidőzzék, és ez szerintem borzasztóan igaz a Trabant zenéjére is, pláne egy ilyen környezetben, mint az URH, vagy az EK. Kerül minden olyan radikális és karakterisztikus fogalmat, mint az eredetiség, politikum, társadalomformálás, és sokkal köznapibb, romantikusabb fogalmakból építkezik, mint amilyen például az álom, a tükör, a fény.
VJ: Én szerintem ezek a versek mutatnak egyfajta szinkronitást a heroikus vonallal, azzal a különbséggel,
hogy igyekeznek azokat az apró rezdüléseket is megfogalmazni, amik tényleg átmennek az emberen. A
versekben ezek néhol átlépnek határokat, de mindig visszatérnek a saját medrükbe, amit én mozdulatlanságnak hívok.
HL: Na tessék, megint itt a Pilinszky, mert ő ezt mozdulatlan elkötelezettségnek nevezte.
VJ: Igen, mert ezek buddhista doktrínák tulajdonképpen, de érvényesek az iszlámra, a keresztény és kommunista világra
is, mert ez egy Föld, a naprendszerben az egyik bolygó, amin az ember a legfejlődőképesebb mutáció.
HCs: Én már csak azt szeretném megkérdezni, hogy ez a "posztmodern szociálimpresszionizmus", ahogy saját
tevékenységeteket jelölitek, ez micsoda?
VJ: Én totál úgy terveztem, hogy ezt a fajta művészetet úgy kell megvalósítani, hogy a szemnek és a léleknek olyan
táplálékul szolgáljon, hogy ne legyen kétely benned, de nem egészen erre törekedtem, mert már előtte megtanultam, hogy
ez megtévesztés és hogy folyamatosan fennáll. A dolgokat elhiszem, mert valóságosak, csak közben tudom, hogy
múlandóak velem együtt és mindez nincs, mert átmeneti állapot. Nem azért, mert a lélek örök, ezzel nem csapom be
magam, hanem mert tapasztalom, hogy egy kukk sem igaz az egészből. De ha ez a szemlélet eluralkodna, akkor nem is
történne semmi a világban. Tibetnek ez lett a veszte, ezért tudtak oda bemenni a kínaiak, elpusztítani egy több ezer éves kultúrát.
HL: Akkor mi az alappont?
VJ: Az, hogy ez káprázat, és akkor már nézzen ki úgy, ahogy én szeretném, ezért hozzáteszem azt, amit én kellemesnek
látok, akkor az elkezd működni és olyan lesz a káprázatvilág.
HL: Nem tudom, emlékszel-e arra, hogy mi a Bercsényiben 83- ban(?) csináltunk egy kiállítást "Az avantgarde meghal" címmel. Akkor mi lefolytattunk egy elég hosszú telefonbeszélgetést, de még most sem világos számomra, hogy Te hogyan hidalod át magadban ezt a halált?
VJ: Nem halt meg, mert minden véges, és egy ponton kezdődik újra úgy, ahogy a kozmoszban van ez az expanzió, ami tart
egy ideig és akkor újra kiürül az egész tér, abban elkezdődik újra egy mozgás, összeér, két részre osztódik és
máris ott vagyunk ugyanannál a pontnál, hogy kialakul a női kozmosz, a férfi kozmosz, és abból fejlődik tovább az élet.
HL: No igen, csak igazából az egész körben, amit Ti képviseltek, nem a Trabanttal, hanem a festészetben, engem
az izgat a legjobban, hogy azt, amit a magyar avantgarde kezdett a 60-as években Balatonbogláron, itt-ott, ti
tudtátok a legpregnánsabban átmenteni.
VJ: Nézd, mert ott voltunk a kezdetnél...
HL: Nem azért.
VJ: De azért, mert én igenis ott voltam már 69-ben, mikor a Galántai Bogláron kiállítást rendezett a kápolnában, s én
ott egy csomó embert megismertem, s a Galántai valami fantasztikus volt, hogy milyen szeretettel fogadott
bennünket, és nagyon jó volt ott. Nagyon furcsa volt megtudni azt a sok ellenállást, ami történik a hatalom
részéről vele szemben. Én totál ilyen kommunista gyerek voltam, úgy képzeltem, hogy szabadság van, s úgy is éltem,
s úgy 12-13 éves koromtól ütéseket kaptam, meg figyelmeztetést, hogy a hatalom mást akar, mint én, a
szabadság az tilos. És mit látok, hogy ez a folyamatos határátlépés azért építi a társadalmat is, és a hatalmat is
átalakítja. Nem azért, meg én megértem egy fiatal felnőtt kort, és kevésbé igazoltatnak a rendőrök. Én rájöttem
magára a szisztémára, hogy igenis arra mennek rá, hogy a kiskamaszokat annyira terrorizálják, hogy mire felnőttkorba
érnek, addigra állandó stresszben és félelemben éljenek. Én 28 éves koromban voltam Nyugat-Európában először, és ha
valamit jelent nekem Nyugat-Európa, az az, hogy olyan, mintha letennél egy hátizsákot, ami kővel van teli, pedig
különben nincs ott semmi.
HL: Ezt én értem, de...
VJ: Ha érted, akkor azt mondd meg, mit tennél, hogy ez a hátizsák már itt le legyen téve?
HL: Hogyha én ezt meg tudnám mondani, vagy bárki, az nagyon jó lenne.
VJ: Én azt tudom érte tenni, hogy dolgozom a Trabantban, az
Európa Kiadóban, használok médiumokat arra, hogy ennek a mozdulatnak a megtörténtét elősegítsem.
HL: Köszönjük a beszélgetést.
 

 
 
 
 

 Hartvig Lajos és Horváth Csaba
 Bercsényi 28-30. 1983-87.