Fotó: Lukács Dávid
 „SZERETNÉK TISZTÁN ÉLNI.”
 
 

Harminchét éves. 1980-ban láthattuk először, a Balaton zenekar élén. Két év múlva a Balatonba belepöfögött a Trabant zenekar, a magyar újhullám páratlan érzékenységű szoba-dalaival. Aztán megint a Balaton. Víg Mihály egykori zenésztársai közül szép számmal - Hunyadi Károly, Vető János, Méhes Marietta, Lukin Gábor - külföldön élnek már. Víg Mihályt másképp veszítettük szem elől, bár az is igaz, azért felbukkant különféle filmekben. És augusztus 19-én - újra „egy” új Balatonnal - a Diákszigeten.
 
Magyar Narancs: Néhány évvel ezelőtt, ritkuló fellépéseid egyikén így summáztad a helyzeted: „Az is bolond, aki könnyűzenész lesz Magyarországon!” - Most hogy’ boldogulsz ezzel az országgal?
   Víg Mihály: Nekem az országgal nem volt soha semmi bajom. Egy csomó személyes tragédia ért. De most szeretnék újra zenélni, a fe Lugossy Laca zenekarával próbálok, ma velük lépek fel. Tizennyolc évesek, és egészen más zenét játsszanak, mint én. Belőlük próbálok inspirációt meríteni.
   MN: Azért számomra mégis úgy tűnik, hogy nem akarsz az érvényesülés útjára térni. Ami lehet egyfajta elkötelezettség az amatőrség tisztasága vagy a földalattiság szabadsága mellett, és persze lehet egyszerűen alaki gát.
   VM: Régebben azt gondoltam, hogy minket nem akarnak felfedezni, ennek elég nyilvánvaló jelei voltak, de később rájöttem, hogy minket nem is lehetett volna. Nem bírom a rendszerességet; még egy olyan turnén is kikészülök, amit a Menyhárt Jenő szervez, és én vele megyek mint előzenekar, semmi dolgom két próba után megcsinálom az ő zenészeivel.
De hogy mindennap eljátsszam ugyanazokat a számokat, vagy hogy elkezdjem építgetni a karrieremet, ahhoz végképp nincs kedvem.
   MN: Csakhogy van ennek az érmének egy másik oldala is. A közönségedre gondolok, azokra, akiknek erre a zenére szükségük van. Nem a legszerencsésebb kifejezés, de  nem kényszeríthet arra, hogy átrágd magad ezeken a szörnyűségeken?
   VM: Amikor még aktívabban játszottam, 1987-ig körülbelül, akkor nem tudtam, hogy ennyire szeretik ezt a zenét. Soha nem éreztem, hogy olyan nagy durranás. Nem is volt az.
Szolid volt. Azt meg tudtam ítélni, hogy mikor sikerült egy koncert jobban, de nem úgy tűnt, mintha a közönségnek is nagyon tetszene. Persze nem is olyan zene volt, amire őrjöngeni lehet. Aztán nagyon kellemesen csalódtam, amikor kiderült, hogy életben maradt, kalózkiadásokon terjednek a felvételek, és épp azok az emberek szeretik, akik nekem szimpatikusak. Annak pedig, hogy újra játszom, az a legfőbb oka, hogy szeretném ha lenne két-három gyerek a közönségben, akit érdekel a könnyűzene, és csak a felvételeket ismeri, de nem látott sosem. A régi idők rockzenéje című film rám nagy hatást  tett, és tudom, hogy mennyire más látni valakit, hogyan csinálja, mint csak magnóról hallgatni.
   MN: De talán még nagyobb szükség lenne egy igazi lemezre. A legendák szerint az Eszkimó asszony fázik forgatása során készült egy olyan mesterszalag, ami alkalmas lenne a kiadásra.
   VM: Abból jelent meg a kislemez, nagylemeznyi anyagot soha nem vettünk fel. Ezenkívül nem voltunk stúdióban, illetve egy alkalommal Bódy Gábor szerzett harmincezer forintot egy klipre, amiből hatezret A kígyó című szám felvételére költöttünk. Az a videóklip el is készült.
   MN: Ha most szerződést kínálnának, elfogadnád?
   VM: A régi anyagból? - Nem. Az megvan különböző koncertekről kazettán.
   MN: És új számokkal?
   VM: Ha sikerülne összeállítani egy olyan anyagot, amit jónak tartanék, akkor valószínűleg elmennék egy olcsó stúdióba.
   MN: Tavalyelőtt a Bahia kiadott egy 1985-ös Balaton-koncertet, aztán jött a dixis-wahornos felvétel. Ezekkel mennyire vagy elégedett?
   VM: Az a koncert nagyon jól sikerült, kár, hogy nem dupla kazettát csináltunk belőle; énekelt Müller Péter, Kozma Gyuri és - egyedül - Baksa Soós János is. Ők sajnos lemaradtak róla. A Dixi Lee pedig úgy volt, hogy a Dixivel kimentünk Szentendrére, nem találtunk ott senkit, úgyhogy elmentünk Pomázra a Wahornhoz, megittunk egy marmonkanna bort, aztán beütöttem a dobgépbe a dobokat, én gitároztam, a Wahorn basszusozott... ez különben Wahorn és a Dixi anyaga.
   MN: Nekem sokáig az volt a benyomásom, hogy miután Marietta és Lukin Gábor elhagyta az országot, már nem látod értelmét folytatni a dolgokat.
   VM: Nem, sőt. Épp utána lettünk az Európa Kiadó előzenekara, és azt kell mondanom, jobbak voltunk mint valaha. Magyar Péter dobolt, Dönci volt a szólógitáros, Másik János szintetizátorozott és Kiss Laci basszusgitározott - mind a négyen az Európa Kiadóból.
   MN: Igen, csakhogy nekem úgy tűnt, hogy ez inkábbi a korábbi Balaton rock’n’roll-változata. Azt a Trabant előtti periódust sokkal gyengédebbnek, esetlegesebbnek éreztem. - Akár egy sanzon.
   VM: Ebben annak lehetett szerepe, hogy az Európa Kiadó rock’n’rollt játszott, és más dolog egy koncert, mint egy lakásban zenélni. Különben tőlem sem volt idegen a rock’n’roll.
   MN: Amikor kezdtetek, mennyire volt tudatos a hangvételű. Hiszen a Balaton az intimitásával teljesen kilógott abból a körből - az URH-tól a Bizottságig -, amelynek amúgy azonos értékű szelete volt.
   VM: Én azt hittem, hogy működik a zenében valami váltógazdaság, és hogy egy olyan kemény időszak után, mint amilyen a punk volt, az következik amit én jobban szeretek: valami finomabb, lágyabb dolog. Ez aztán egyáltalán nem jött be, sőt, megdöbbentő módon a heavy metal lett majdnem ez egyeduralkodó. De én akkor kifejezetten arra hajtottam, hogy ne legyek vad.
   MN: És később? Egyáltalán, az mitől függött, hogy működik-e a zenekar? Olykor évek teltek el egy-egy fellépés között.
   VM: Ha olyan felkérést kaptam, ami felébresztette a kedvem, akkor összetrombitáltam a zenekart. Például Kazincbarcikán a földbe került három mázsa higany, és rendeztek ott egy koncertet; ugyanannyi volt a gázsi, mint a vonatjegy, ahhoz mégis volt kedvem. Arra gondoltam, hogy ott még nem ismerik, amit csinálok.
   MN: És a filmezés? A rendezőkhöz fűződő baráti szálak vagy a szerepekkel való azonosulás miatt vállalod ?
   VM: Az mindenképpen fontos, hogy ki a rendező, feltétlenül szimpatikusnak kell lennie. Amatőr színészként kezdtem tizenöt éves koromban, előbb a Csiliben, aztán a Stúdió K-ban. Tulajdonképpen drámaíró akartam lenni, a zenés műfajban, mert azt gondoltam, hogy az a kultúra teteje, abban képzőművészet, színház, irodalom, zene, minden együtt van. A könnyűzenét valójában csak vargabetűnek szántam, nehogy azt mondhassák majd az énekesek, hogy mit szól bele egy ürge, aki azt se tudja mi fán terem a zene. Most is, igazából én videókat szeretnék csinálni, mert mintha a színház a videó miatt már meghaladott lenne. És nem szeretnék harminc előadást tartani, csak mondjuk hármat, és abból összerakni a végterméket.
   MN: Ezek szerint még vársz arra, amit majd le kell tenned az asztalra?
   VM: Vannak könyveim. Írtam négy-öt forgatókönyvet, és az egyik különösen fontos nekem. Az a címe, hogy Budapest szerelmese - avagy - szerelmes-e a meseszerelő? Az őstörténettől napjainkig végigzongorázza Budapest történetét, és arról szól, hogy milyen borzalmasan tönkrevágták a várost, lebontották a Tabánt, a belvárost és Óbudát, nem maradt belőle semmi, egy potenciálisan világszínvonalú helyből egy ilyen ledurrant hülyeséget csináltak.
  Ha sokáig fogok élni, talán elérem, hogy készíthessek néhány videófilmet. Negyven-ötven perceseket, nem hosszabbakat. Szerintem az ember végül megcsinálja, amire állandóan gondol, éjjel és nappal, a buszon és az ágyban. Én erre már nagyon sokat gondoltam.
   MN: Miből élsz?
   VM: A filmekből, koncertekből, jogdíjjakból csordogált. Voltam parkgondozó is.
   MN: Elképesztő összegek lehettek.
   VM: Nem sok. Pénzem az nem volt soha. De nem is hiszem, hogy annyira kellene.
   MN: értek olyan hatások amik beleavatkoztak az életedbe? Irodalomban, színházban...
   VM: Az első számú ideálom Krúdy Gyula. Az ő életművét tartom a leghibátlanabbnak. Szeretem Adyt, és egy időben nagyon rajongtam Dosztojevszkijért. - Szeretnék tisztán élni.
   MN: A hosszú hallgatásnak mi volt az oka?
   VM: Betértem egy gyülekezetbe. nagyon megakasztottak. Kifordítottak magamból, évekre visszavetették a szellemi fejlődésemet. Azt a társaságot egy ember kóros, megmásíthatatlan meggyőződése irányítja, ami a többiekre is átragad. Rám is átragadt, és irgalmatlan erőfeszítésembe került, megszabadulni tőle, mert aki szabadulni próbál, azt halálosan fenyegetik az elkárhozással. Azt gondoltam, ha ők a mennyországba mennek, én nem akarok oda kerülni, de ez kemény döntés annak, aki hisz. Megváltam tőlük, és ez borzalmas törést okozott a családi életemben, és csak most kezdek visszatalálni az életbe, mert annak, amit ők csinálnak, semmi köze nem volt ahhoz, amit én életnek nevezek. Most újra élek, és úgy érzem, mintha egy szörnyű pokolraszállás után visszatértem volna a földre.
 

         Marton László Távolodó
 
Magyar Narancs 1994.09.01.