Harminchét éves. 1980-ban láthattuk
először, a Balaton zenekar élén. Két év
múlva a Balatonba belepöfögött a Trabant zenekar,
a magyar újhullám páratlan érzékenységű
szoba-dalaival. Aztán megint a Balaton. Víg Mihály
egykori zenésztársai közül szép számmal
- Hunyadi Károly, Vető János, Méhes Marietta,
Lukin Gábor - külföldön élnek már.
Víg Mihályt másképp veszítettük
szem elől, bár az is igaz, azért felbukkant különféle
filmekben. És augusztus 19-én - újra „egy” új
Balatonnal - a Diákszigeten.
Magyar Narancs: Néhány évvel ezelőtt,
ritkuló fellépéseid egyikén így summáztad
a helyzeted: „Az is bolond, aki könnyűzenész lesz Magyarországon!”
- Most hogy’ boldogulsz ezzel az országgal?
Víg Mihály: Nekem az országgal nem
volt soha semmi bajom. Egy csomó személyes tragédia
ért. De most szeretnék újra zenélni, a fe Lugossy
Laca zenekarával próbálok, ma velük lépek
fel. Tizennyolc évesek, és egészen más zenét
játsszanak, mint én. Belőlük próbálok
inspirációt meríteni.
MN: Azért számomra mégis úgy
tűnik, hogy nem akarsz az érvényesülés
útjára térni. Ami lehet egyfajta elkötelezettség
az amatőrség tisztasága vagy a földalattiság
szabadsága mellett, és persze lehet egyszerűen alaki
gát.
VM: Régebben azt gondoltam, hogy minket nem akarnak
felfedezni, ennek elég nyilvánvaló jelei voltak, de
később rájöttem, hogy minket nem is lehetett
volna. Nem bírom a rendszerességet; még egy olyan
turnén is kikészülök, amit a Menyhárt Jenő
szervez, és én vele megyek mint előzenekar, semmi
dolgom két próba után megcsinálom az ő
zenészeivel.
De hogy mindennap eljátsszam ugyanazokat a számokat,
vagy hogy elkezdjem építgetni a karrieremet, ahhoz végképp
nincs kedvem.
MN: Csakhogy van ennek az érmének egy
másik oldala is. A közönségedre gondolok, azokra,
akiknek erre a zenére szükségük van. Nem a legszerencsésebb
kifejezés, de nem kényszeríthet arra, hogy átrágd
magad ezeken a szörnyűségeken?
VM: Amikor még aktívabban játszottam,
1987-ig körülbelül, akkor nem tudtam, hogy ennyire szeretik
ezt a zenét. Soha nem éreztem, hogy olyan nagy durranás.
Nem is volt az.
Szolid volt. Azt meg tudtam ítélni, hogy mikor sikerült
egy koncert jobban, de nem úgy tűnt, mintha a közönségnek
is nagyon tetszene. Persze nem is olyan zene volt, amire őrjöngeni
lehet. Aztán nagyon kellemesen csalódtam, amikor kiderült,
hogy életben maradt, kalózkiadásokon terjednek a felvételek,
és épp azok az emberek szeretik, akik nekem szimpatikusak.
Annak pedig, hogy újra játszom, az a legfőbb oka,
hogy szeretném ha lenne két-három gyerek a közönségben,
akit érdekel a könnyűzene, és csak a felvételeket
ismeri, de nem látott sosem. A régi idők rockzenéje
című film rám nagy hatást tett, és
tudom, hogy mennyire más látni valakit, hogyan csinálja,
mint csak magnóról hallgatni.
MN: De talán még nagyobb szükség
lenne egy igazi lemezre. A legendák szerint az Eszkimó
asszony fázik forgatása során készült
egy olyan mesterszalag, ami alkalmas lenne a kiadásra.
VM: Abból jelent meg a kislemez, nagylemeznyi anyagot
soha nem vettünk fel. Ezenkívül nem voltunk stúdióban,
illetve egy alkalommal Bódy Gábor szerzett harmincezer forintot
egy klipre, amiből hatezret A kígyó című
szám felvételére költöttünk. Az a videóklip
el is készült.
MN: Ha most szerződést kínálnának,
elfogadnád?
VM: A régi anyagból? - Nem. Az megvan különböző
koncertekről kazettán.
MN: És új számokkal?
VM: Ha sikerülne összeállítani
egy olyan anyagot, amit jónak tartanék, akkor valószínűleg
elmennék egy olcsó stúdióba.
MN: Tavalyelőtt a Bahia kiadott egy 1985-ös
Balaton-koncertet, aztán jött a dixis-wahornos felvétel.
Ezekkel mennyire vagy elégedett?
VM: Az a koncert nagyon jól sikerült, kár,
hogy nem dupla kazettát csináltunk belőle; énekelt
Müller Péter, Kozma Gyuri és - egyedül - Baksa
Soós János is. Ők sajnos lemaradtak róla. A
Dixi Lee pedig úgy volt, hogy a Dixivel kimentünk Szentendrére,
nem találtunk ott senkit, úgyhogy elmentünk Pomázra
a Wahornhoz, megittunk egy marmonkanna bort, aztán beütöttem
a dobgépbe a dobokat, én gitároztam, a Wahorn basszusozott...
ez különben Wahorn és a Dixi anyaga.
MN: Nekem sokáig az volt a benyomásom,
hogy miután Marietta és Lukin Gábor elhagyta az országot,
már nem látod értelmét folytatni a dolgokat.
VM: Nem, sőt. Épp utána lettünk
az Európa Kiadó előzenekara, és azt kell mondanom,
jobbak voltunk mint valaha. Magyar Péter dobolt, Dönci volt
a szólógitáros, Másik János szintetizátorozott
és Kiss Laci basszusgitározott - mind a négyen az
Európa Kiadóból.
MN: Igen, csakhogy nekem úgy tűnt, hogy
ez inkábbi a korábbi Balaton rock’n’roll-változata.
Azt a Trabant előtti periódust sokkal gyengédebbnek,
esetlegesebbnek éreztem. - Akár egy sanzon.
VM: Ebben annak lehetett szerepe, hogy az Európa
Kiadó rock’n’rollt játszott, és más dolog egy
koncert, mint egy lakásban zenélni. Különben tőlem
sem volt idegen a rock’n’roll.
MN: Amikor kezdtetek, mennyire volt tudatos a hangvételű.
Hiszen a Balaton az intimitásával teljesen kilógott
abból a körből - az URH-tól a Bizottságig
-, amelynek amúgy azonos értékű szelete volt.
VM: Én azt hittem, hogy működik a zenében
valami váltógazdaság, és hogy egy olyan kemény
időszak után, mint amilyen a punk volt, az következik
amit én jobban szeretek: valami finomabb, lágyabb dolog.
Ez aztán egyáltalán nem jött be, sőt,
megdöbbentő módon a heavy metal lett majdnem ez egyeduralkodó.
De én akkor kifejezetten arra hajtottam, hogy ne legyek vad.
MN: És később? Egyáltalán,
az mitől függött, hogy működik-e a zenekar?
Olykor évek teltek el egy-egy fellépés között.
VM: Ha olyan felkérést kaptam, ami felébresztette
a kedvem, akkor összetrombitáltam a zenekart. Például
Kazincbarcikán a földbe került három mázsa
higany, és rendeztek ott egy koncertet; ugyanannyi volt a gázsi,
mint a vonatjegy, ahhoz mégis volt kedvem. Arra gondoltam, hogy
ott még nem ismerik, amit csinálok.
MN: És a filmezés? A rendezőkhöz
fűződő baráti szálak vagy a szerepekkel
való azonosulás miatt vállalod ?
VM: Az mindenképpen fontos, hogy ki a rendező,
feltétlenül szimpatikusnak kell lennie. Amatőr színészként
kezdtem tizenöt éves koromban, előbb a Csiliben, aztán
a Stúdió K-ban. Tulajdonképpen drámaíró
akartam lenni, a zenés műfajban, mert azt gondoltam, hogy
az a kultúra teteje, abban képzőművészet,
színház, irodalom, zene, minden együtt van. A könnyűzenét
valójában csak vargabetűnek szántam, nehogy
azt mondhassák majd az énekesek, hogy mit szól bele
egy ürge, aki azt se tudja mi fán terem a zene. Most is, igazából
én videókat szeretnék csinálni, mert mintha
a színház a videó miatt már meghaladott lenne.
És nem szeretnék harminc előadást tartani,
csak mondjuk hármat, és abból összerakni a végterméket.
MN: Ezek szerint még vársz arra, amit
majd le kell tenned az asztalra?
VM: Vannak könyveim. Írtam négy-öt
forgatókönyvet, és az egyik különösen
fontos nekem. Az a címe, hogy Budapest szerelmese - avagy - szerelmes-e
a meseszerelő? Az őstörténettől napjainkig
végigzongorázza Budapest történetét, és
arról szól, hogy milyen borzalmasan tönkrevágták
a várost, lebontották a Tabánt, a belvárost
és Óbudát, nem maradt belőle semmi, egy potenciálisan
világszínvonalú helyből egy ilyen ledurrant
hülyeséget csináltak.
Ha sokáig fogok élni, talán elérem,
hogy készíthessek néhány videófilmet.
Negyven-ötven perceseket, nem hosszabbakat. Szerintem az ember végül
megcsinálja, amire állandóan gondol, éjjel
és nappal, a buszon és az ágyban. Én erre már
nagyon sokat gondoltam.
MN: Miből élsz?
VM: A filmekből, koncertekből, jogdíjjakból
csordogált. Voltam parkgondozó is.
MN: Elképesztő összegek lehettek.
VM: Nem sok. Pénzem az nem volt soha. De nem is
hiszem, hogy annyira kellene.
MN: értek olyan hatások amik beleavatkoztak
az életedbe? Irodalomban, színházban...
VM: Az első számú ideálom
Krúdy Gyula. Az ő életművét tartom a
leghibátlanabbnak. Szeretem Adyt, és egy időben nagyon
rajongtam Dosztojevszkijért. - Szeretnék tisztán élni.
MN: A hosszú hallgatásnak mi volt az
oka?
VM: Betértem egy gyülekezetbe. nagyon megakasztottak.
Kifordítottak magamból, évekre visszavetették
a szellemi fejlődésemet. Azt a társaságot egy
ember kóros, megmásíthatatlan meggyőződése
irányítja, ami a többiekre is átragad. Rám
is átragadt, és irgalmatlan erőfeszítésembe
került, megszabadulni tőle, mert aki szabadulni próbál,
azt halálosan fenyegetik az elkárhozással. Azt gondoltam,
ha ők a mennyországba mennek, én nem akarok oda kerülni,
de ez kemény döntés annak, aki hisz. Megváltam
tőlük, és ez borzalmas törést okozott a
családi életemben, és csak most kezdek visszatalálni
az életbe, mert annak, amit ők csinálnak, semmi köze
nem volt ahhoz, amit én életnek nevezek. Most újra
élek, és úgy érzem, mintha egy szörnyű
pokolraszállás után visszatértem volna a földre.