Cigánydalok címmel népzenei feldolgozásokat jelentetett meg Víg Mihály a Bahia Kiadónál. Honnan ered a forrásuk, és merre csordogálnak - erről beszélgettünk.
Magyar Narancs: Egy olyan lemezt készítettél,
amely részben az édesapád gyűjtésén alapul, és amit az ő emlékének szentelsz.
Ha igaz, amit hallottam, az apukádat egy ilyen gyűjtőútján veszítetted
el - egy alkalommal nem tért haza.
Víg Mihály: Ez igaz. 1982-ben Esztergomba ment cigányokkal
beszélgetni, ott esett össze az utcán. Agyvérzés végzett vele.
MN: Miért kellett tizenöt év, hogy ehhez az anyaghoz
nyúlj?
VM: Lassú vagyok. és sokáig kell érlelnem magamban
valamit, hogy meg tudjam fogalmazni, hogy tisztában legyek azzal, amit
mondanom kell.
MN: De foglalkoztatott közben?
VM: Folyamatosan. A barátaimnak gyakran el is játszottam
ezeket a számokat, bár azt nem gondoltam végig, hogy egy CD-re mit tennék
rá közülük. 1982 után magam is gyűjtöttem, körülbelül '88-ig bővült az
anyag; azután derült ki, hogy melyek a kedvenc verseim.
MN: Addig sanzonokat, rockszámokat írtál. Honnan
tudtad, hogy merre kell menni, kihez kell fordulni?
VM: Kezdetben videós munkán gondolkodtam, a Társulás
Stúdió jóvoltából indulhattam útnak egy megbízólevéllel. Jártam a nyírségi
Kótajban, ahol az oláh cigányoktól a legszebb dolgokat gyűjtötte az apukám;
de beszélt a beásokról is (archaikus román nyelvet beszélő cigányok
- a szerk.), ezért elmentem Somogy és Zala megyébe, hogy azt a területet
is megismerhessem, ahol ő nem járt. Így kerültek Szabolcs és Somogy megyei
dalok erre a lemezre.
MN: Ott hogyan fogadtak téged?
VM: Kétféle reakció volt. Egyrészt megörültek, hogy
valaki érdeklődik a zenéjük iránt; azzal ők is tisztában vannak, hogy az
egyik fő erényük a muzsika. De voltak rosszabb élményeim is. Pátkán külön
osztályba jártak a cigánygyerekek, ótvarosak voltak valamennyien. Kimentem
a cigánytelepre, a házak ablakán fólia, a padló helyén gödör, elképesztő
nyomorúságot tapasztaltam. Az udvaron fát vágott egy ember, kérdeztem tőle,
hogy egy filmsorozathoz énekelne-e valamit. Mire azt válaszolta: “Minekünk
nincs kedvünk énekelni." Aztán megkerestem a kocsmát, hátha ott jobb kedvük
van az embereknek, bejött egy Japán nevű cigány (ferde szeméről kapta a
nevét a börtönben) és csendben mondta, hogy most kimegyünk a kocsma elé,
elveszem a fényképezőgépet, a magnót, és örülni fogsz, ha nem verlek meg".
Ekkor benyomult a rendőrség az ajtón, az iskolából küldték őket rám, a
Japán bemenekült a vécébe, onnan húzták ki, mert a szabadulólevele nem
jogosította fel, hogy nyilvános helyen tartózkodjon. Nem tudtam mit csinálni,
magam is munka nélkül, egy megbízólevéllel jártam az országot, gyorsan
elmenekültem Pátkáról. Pálmajorban minden rendben ment nyolctól fél tizenkettőig,
énekeltek, harmonikáztak, remek volt a hangulat, hanem amikor elfogyott
a bor, hirtelen jégcsapos lett a levegő, zuhogni kezdett az eső, szigorúan
ránk néztek - a Döncivel gyűjtöttem akkoriban -, úgyhogy le kellett lépni;
az út mentén aludtunk hálózsákban.
MN: Az édesapád hatásán túl mi ragadott meg a
roma folkban?
VM: A szövegek. Megdöbbentően mélyek és erősek,
és nagyon belevilágítanak abba az elveszettségbe, amelyben élnek. Erre
a lemezre olyan verseket választottam, amelyek engem személyesen is érintenek:
amelyeket szerettem volna én megírni, ha akkora költő lennék, mint ők voltak.
MN: A feldolgozás során törekedtél arra, hogy
hasonlítsanak az eredetihez?
VM: Ebben is személyességre törekedtem. Az esetek
nagy részében óvakodtam attól, hogy ugyanazt a tájszólást alkalmazzam,
nem akartam úgy csinálni, mint a cigányok. A hosszú idő miatt is a sajátjaimmá
váltak ezek a dalok. Ismerek kétszázat, ebből rákerült tizenkettő, ezeket,
ha nem akarom, akkor is meg kellett volna tanulnom. Ezek jutottak az eszembe,
amikor a barátaimnak cigánydalokat énekeltem a házibulikon. Gondolom, ritka
volt, amikor magától a szerzőtől hallottam; a cigányok is úgy tanulták
valakitől. Végül is ugyanolyan személyességgel énekelem, mint ők. Remélem.
MN: Ezek a dalok beépülnek a Balaton-koncertek
repertoárjába?
VM: Nem hinném. Sőt azt hiszem, hogy soha többet
nem fogom eljátszani őket nyilvánosság előtt. Ezek megvannak már.
MN: Korábban azt olvastam, hogy Másik Jánossal
közösen tervezted. Aztán egyedül maradtál.
VM: A történet úgy kezdődött, hogy a Cigányfúró
című lap, Balogh Attila főszerkesztésével, jó másfél évvel ezelőtt esteket
rendezett. Felkérték Ujj Zsuzsit, aki szólt Másik Jánosnak, a János pedig
nekem. Gondoltam, ha cigánylapról van szó, használhatnánk ezekből a dalokból,
amelyeket két-három ülésben bepróbáltunk. Később a Cigányfúró-esten Jánossal
elő is adtunk nyolc jól sikerült számot. Szintén az apámtól tudtam, hogy
úgy megy a dolog, hogy a lassú keserves után egy gyors mulatós jön, aztán
amikor kitáncolták magukat, megint leülnek beszélgetni, mire valaki megint
kitör egy keservesben, majd újra egy gyors következik... ezért négy ilyen
párost választottam. Utána meghallgatta Tarr Béla, és nagyon tetszett neki,
szerette volna videóra venni, de akkor már nagyon elfoglalt volt a János,
úgyhogy erre nem került sor. Később, amikor kiderült. hogy ki lehetne adni,
újabb telefonok következtek, de akkor sem ért rá, így végül otthon beszintetizátoroztam
a komputerembe a harmonikát, mivel a lemeznek ki kellett jönnie a Szigetre.
Én nagyon szerettem volna, ha János tud rá időt szakítani, de sajnos nagyon
elfoglalt.
MN: Foglalkoztatott, hogy miért került ide egy
szintetizátor.
VM: Egyrészt azért, mert nem tudok harmonikázni,
másrészt ez nem autentikus zene, én nem vagyok roma; és ha nem autentikus,
akkor hasonlítson egy kerthelyiségben megszólaló presszó; zenekarra.
MN: Az édesapád hogyan viszonyult a dolgaidhoz?
VM: Én az ő halála előtt nem sokkal kezdtem zenélni,
úgyhogy erről nem sokat beszélgettünk. De hagyta, hogy csináljam a magamét.
Elmondta a véleményét; kérdezte a fűről, hogy “ezt szívod?", Indiában látta,
hogy a csendes elhülyüléshez vezet, az emberek vigyorogva az egyik oldalukról
a másikra fekszenek, és nem érdekli őket semmi sem. Nagyon jól lehetett
vele beszélgetni, érzékeny volt, és finom ember. Adott pár jó tanácsot.
Mondta, hogy “jól tudsz írni, de ne tépd ki a lapokat egymás után, papírpocsékolás.
Figyelj oda, és írd le egyszerre rendesen!" Kérdeztem tőle, hogy mitől
volt olyan eredményes a gyűjtőmunkája. Azt felelte, hogy amikor olyat hallott,
ami nem tetszett neki, ami az alatt volt, ami belefér, kikapcsolta a magnót,
visszatekerte. Így látták az adatközlők, hogy nem babra megy a dolog, és
összeszedték magukat, komolyabban vették a Rudi bácsit.
MN: Amikor elkészült a lemez, felmerült benned,
hogy mit szólna hozzá?
VM: Persze, eszembe jutott. Bár egészen pontosan
nem tudnám megmondani. Biztos azt mondaná, hogy ”ennél jobban is összeszedhetted
volna magad, fiacskám". Próbáltam ehhez az anyaghoz olyan nagy tisztelettel
és szeretettel közeledni, amennyire tőlem tellett, személyes ügyemnek éreztem,
és elnézést kérek azoktól, akik úgy érzik, hogy ehhez nekem semmi közöm.
Azt szerettem volna erősíteni, ami közelebb hoz, nem azt, ami eltávolít.