Az egyik este egy bulin egy Balaton nevű zenekar (nevüket Európa második legnagyobb taváról kapták) kikapcsolja az erősítőt, rekvirálja az extra-méretű ágyat és belevág egy rögtönzött előadásba. Nos, nem is annyira rögtönzött, mivel magukkal hozták a diavetítősüket is. Általában elektromos gitáron, ma este azonban akusztikusan játszik a két gitáros, bár a figyelem nagy része Mihályra (Víg) , az énekesre összpontosul.
Egy megrögzött előadó, aki ugyanúgy magára tudja vonni a figyelmet, mint Jimmy Pursey (Sham 69), és képes hasonló elkeseredést okozni. Csak beszél és beszél és ... látszólag nem érdekli a nagyrészt intellektuális közönség növekvő nyugtalansága, akit azért néha megnevettet és megdöbbent gúnyolódásaival és a figyelemért kiosztott “köszönöm”-jeivel.
Vannak, akik sokra tartják képességeit, és vannak, akik szerint ennek hiányát jól leplezi éles eszével, humorával. Egy rajongó elmagyarázza, hogy ezidáig 5 koncertet játszottak a leglehetetlenebb feltételek között. Az első kettő szörnyű volt, a harmadik óriási és az utolsó kettő nem közelítette meg a középsőt.
A túl hosszú bulinak vannak jó pillanatai, ahol Mihály panaszos hangja, a gitáros, Károly (Hunyadi), életerős, de óvatos játéka és a vetítő dermesztő hangulatot alkot, ami sejteti, mire lehet képes a Balaton megfelelőbb körülmények közt.
Mihály sugárzó, beesett arca, amit gyér szakálla még jobban kiemel, még a hosszadalmas számok alatt is elbűvölő.
Melankolikus, pesszimista, aki nem túl elégedett sorsával. Később mesél arról milyen nehéz Budapesten dolgozni.
“Olyan nehéz, bizonytalan helyzetet örököltünk (a Spionshoz hasonlóktól és egyéb kísérletező előadóművészektől), ahol sok jó ötlet már a kezdetektől reménytelen, hisz a közönség és a hatóságok nem értik meg azokat, akik gondolkodnak. Másfelől viszont nem azért kezdtünk el zenélni, hogy meggazdagodjunk”

Az angol eredetiből fordította: Fotka
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

One night at a party a group called Balaton (named after Europe's second largest lake) turn off the sound system, commandeer the kingsize double bed and begin an impromptu performance. Well, not so impromptu, as they've brought their slide projectionist with them. Normally electric, this night their two guitarists play acoustically, though most of the attention is centred on vocalist Mihály [Víg].
A compulsive performer as capable of commanding attention as Jimmy Pursey, he can similarly exasperate. He talks and talks and... seemingly oblivious to the growing impatience of most people in the room, but he scores some laughs and a few scowls by throwing out half-jibes and 'thank yous' to the predominantly intellectual audience for paying him attention. Some people credit him with plenty of potential, others say he hides a lack of it with his quick wits. One fan explains they've so far played five concerts under the most adverse of conditions. The first two were awful, the third great and the last two didn't live up to the middle one. His overlong party piece does have some good moments, where Mihály's doleful voice, his guitarist Károly [Hunyadi]'s vigorous but careful chordings and the slides combine to create chilling moods that hint at what Balaton's capable of under better circumstances. And even during longeurs, Mihály's animated, enaciated face, accentuated by tufts of beard, is spellbounding to look at. A melancholic, pessimistic person, he's none too happy with his lot. He - tells me later about the difficulties of working in Budapest.  "We inherited such a difficult, unsafe situation (from the likes of Spions and other pioneering performance artists) in which many ideas are futile from the beginning, because those who think are not understood by the public or the authorities. But on the other hang we didn't start making music to make a fortune..."