Két ember hevert légpárnás nyugágyán egy felhőkarcoló tetején. A két utolsó életben maradott ember. Körmeik nem voltak, a szemük piros volt, bőrük hófehér, izmaik nem voltak elég erősek ahhoz, hogy fekvőhelyükről fel tudjanak kelni, a fejük - agyuk hatalmas térfogata miatt - tehetetlenül nehézkedett a testhőmérsékletű, nagy erővel kifújt levegőre, ami lebegtette őket a nyugágy fölött, hogy a felfekvéseket megakadályozza. A szintetikus ételeket és italokat futószalagok szállították nekik távoli raktárakból, robotkarok emelték a szájukhoz, minden szükségletükről egy személyes szolgálatukra rendelt computer gondoskodott. Szabályozta a hőmérsékletet, tisztán tartotta őket, kívánságaikat teljesítette. Ezeket a kívánságokat csak ki kellett mondaniuk, a gép megértette és ha szükséges volt, robotkarjait használta, ha arra volt szükség, emberi szóval válaszolt. Társalgott uraival.
     Két ember maradt életben az egész Földön, de az automaták tovább dolgoztak, a bányákban folyt a kitermelés, az üzemekben dolgoztak a gépsorok, a személyi szolgálatra rendelt computerek készen álltak arra, hogy parancsokat teljesítsenek, de minden ilyen computer munka nélkül maradt, hiába villogtak kijelzőik, kivéve azt az egy gépet, amelyik a két még élő, de nagyon öreg ember szolgálatára volt rendelve. Az egyik még élő ember férfi volt, a másik pedig nő. Már nagyon régóta nem a megszokott szexuális érintkezés által szaporodtak, hanem lombikban történt a megtermékenyítés és a magzat kihordása, de az utolsó emberpár tudott arról, hogy különneműek, ezért a férfi egy kérdést tett fel a gépnek. - Volt valaha valami értelme annak, hogy férfiakra és nőkre oszlik az emberi faj?
- Természetesen volt! - felelt a gép.
- És mi volt az a viszony, ami őket összefűzte? - kérdezte a férfi.
- Ó - válaszolt a gép - ez elég bonyolult kérdés. Talán a ,,szerelem" az a szó, amelyet legelőször meg kéne magyaráznom. Félek tőle, hogy, nem lesz könnyű dolgom, hiszen rengeteg olyan fogalom kapcsolódik e témakörhöz, aminek hírét sem hallották évszázadok óta.
- Nem baj, van időnk. - szólt közbe a nő.
- Akkor - mivel meglehetősen extrém téma jött szóba - elmesélek egy extrém történetet, amiről távolról se mondható, hogy pontosan lefedi a szerelem fogalmát, de ha úgyis van időnk, folytathatom másik mesével, míg nem mondjátok, hogy kíváncsiságotokat kielégítettem és abbahagyhatom.
- Akkor kezdjük! - mondták egyszerre az utolsó életben maradott emberek és a gép lágy bariton hangján mesélni kezdett.

Élt a középkor végén egy Loire-menti kastélyban egy fiatal gróf feleségével, nagy boldogságban és gazdagságban.
Boldogságuk határtalannak volt mondható, mikor kilenc hónappal az esküvő után ikreik születtek, egy fiú és egy lány.
Gyönyörű szépek és nagyon okosak voltak a gyermekek, gondos nevelést kaptak és növekedtek senkitől sem háborgatva, míg
elérték serdülőkorukat, amikor értelmük nyiladozni kezdett és feltűnő kezdett lenni, hogy kizárólag egymás társaságában érzik
jól magukat, mintha a másikon kívül nem is létezett válna számukra más. Szüleik tekintetét sem állták, szemüket a földre
sütötték, fejüket elfordítva kerültek minden kapcsolatot mindenkivel, együtt aludtak akkor is, amikor ez már egyáltalán nem
volt természetes, kiváltva ezzel egész környezetük riadalmát és ellenérzését. Végül egy villámfényes, viharos éjszakán
megtörtént, amitől mindenki rettegett, bekövetkezett a rettenetes - tragédia és a két testvér a legszörnyűbb bűnbe, az inszcesszus
bűnébe esett. Titkolták, amire tudták, de mikor a lány hasa növekedni kezdett, oly magasra csaptak a felháborodás hullámai, hogy a testvérek elhatározták, végeznek a szüleikkel, hogy ne legyen, aki szerelmük útjába áll, ne legyen, aki e szerelem
gyümölcsének, a gyermeknek világrájöttét megakadályozhassa. Éjszaka, mikor mindenki mélyen aludt, fellopóztak szüleik hálószobájába, a lány a mellkasukra térdelt, míg a fiú egy hatalmas tőrrel elvágta mindkettőjük nyakát. Vastag sugárban folyt a vér, de hang nem hallatszott. Másnap, mikor a szolgák megtalálták a tetemeket, mindenkit elöntött a borzalom érzése, de bizonyítékok nem voltak, és senki sem merte - mert nem is volt abban a helyzetben, hogy megtegye - vádolni a gyermekeket, akik aztán beültek szüleik örökébe, és környezetük egyre növekvő iszonyata ellenére boldogan élték világukat, hódoltak mindent kizáró egymás iránti szerelmüknek.
     Eljött a nap, mikor a lány vajúdni kezdett és nem is nagy fájdalmak árán megszülte gyönyörű gyermekét, egy fiút. De ez volt az a nap, amikor végre betelt a pohár, a szolgahad elhagyta a kastélyt, a kastély melletti falu népe kapát-kaszát ragadva felkerekedett, tébolyult dühvel törve be a kaput, összetörve, felgyújtva mindent, amit talált, rohant, hogy végezzen a vér fertőző, apa és anyagyilkos fenevadakkal. Rájuk is találtak a toronyszobában, ott helyben le is mészárolták őket, míg a gyermeket felnyalábolta az időközben a szörnyű hírek hallatán felkerekedett nagybácsi, aki magas papi méltóságot töltött be a pápai udvarban. Elhatározott szándéka volt, hogy saját kezével végzi ki e szörnyű porontyot, hogy semmi se emlékeztessen többé az itt lezajlott borzalmas bűnténysorozatra. véletlenségből azt a tőrt ragadta fel, amellyel a szülők életét is kioltották, és a park közepén, rettenetes belső küzdelem közepette magasba emelte a damaszkuszi pengét, mikor az égen egy óriási fehér madár tűnt fel, amely lecsapott, karmai közé ragadta a pápai nunciust és a gyermeket, és felrepült, ki a világűrbe. Repült hosszú ideig, míg e(ért egy fekete lyukhoz, amin kidobta a nagy-bácsit és elindult vissza, a Föld felé.
     Erdélyben - Második József idejében - élt egy- kis faluban egy boldog ifjú házaspár, nagy szerelemben, meglehetős anyagi biztonságban, senkitől sem háborgatva. Osztó faluközössé; tagjaiként az ember életében előforduló minden elképzelhető problémára választ kaphattak, minden fontos, vagy jeles napon méltón élték át azt, ami velük történt és nem egyedül, hanem a többiekkel együtt. Születés vagy halál, öröm, vagy gyász, szerelem, vagy összeveszés, mind úgy volt nyilvános, hogy' a személy egyedi, összetéveszthetetlen személyiség maradt. Az emberek egymáshoz való viszonya tiszta volt, átlátható, a közösség tagjait kiszámítható, mindenki által ismert és elfogadott normák szerint mérték és ítélték meg, mégsem sémák szerint, mégsem egy kaptafára. Mindenki mindenkit ismert és annyira felesleges lett volna valaki másnak látszani, mint aki volt az ember, hogy senki meg sem próbálta. Az emberek nem csak a másikat ismerték, hanem magukat is. Együtt élték meg és ünnepelték az évszakok változását, együtt voltak, ha bőségben arattak, vagy nélkülözések között várták, hogy készleteiket újra feltölthessék, közösen készítették használati tárgyaikat, ruháikat, egymástól tanultak és egymást tanították énekelni és táncolni. Közös volt az Istenről alkotott képzetük, közösek voltak a meséik, saját értékén mérték magukat és egymást.
     E boldog közösségben élő fiatal házaspárnak határtalan örömükre gyermekeik születtek. Tündéri, aranyos ikrek. Egy fiú és egy lány. Gyönyörű szépek és nagyon okosak voltak, gondos nevelést kaptak és növekedtek senkitől sem háborgatva, míg elérték serdülőkorukat és értelmük nyiladozni kezdett és kezdett feltűnő lenni, hogy kizárólag egymás társaságában érzik jól magukat, mintha a másikon kívül nem is létezett volna számukra senki. Szüleik tekintetét sem állták, elfordították a fejüket, kerültek mindenkivel minden kapcsolatot, együtt aludtak akkor is, mikor ez már egyáltalán nem volt megszokott, kiváltva ezzel egész környezetük riadalmát és ellenérzését. Egy mindennél szörnyűbb viharos éjen egymáséi lettek, aztán egy hatalmas disznóvágó késsel végeztek szüleikkel, a lány a mellkasukra térdelt, míg a fiú átvágta a torkukat. Vastag sugárban folyt a vér. Másnap az egész falu felbolydult a rettenetes bűntény hírére, de nem voltak bizonyítékok a testvérpár bűnösségére olyan hihetetlennek tűnt, hogy ember ilyen gonosztettet elkövethet. A gyermekek tehát beültek szüleik örökébe, élték zavartalanul tökéletesen egymásnak szentelt életüket, míg eljött a nap, mikor a lány vajúdni kezdett és megszülte a nász gyümölcsét, egy gyönyörű fekete kisfiút. Ekkorra már a falu népe is talpra állott, elhatározva, hogy végeznek az elmondhatatlanul borzalmas bűn elkövetőivel, és kapát-kaszát ragadva végeztek először a fiúval, aztán a szüléstől még vérző leánnyal, míg a csecsemőt Suhajda, a falu csendőre, anyai nagybátyjuk vette kezébe, hogy a ház mögötti szemétdombon azzal a késsel vegye el az életét, amivel a szülők életét is kioltották, mikor az égen feltűnt a hatalmas fehér madár, karmai között a francia herceggel.
     Felragadta Suhajdát és a kisgyermeket és kirepült a világűrbe, ahol a csendőrmestert kidobta a fekete lyukon és a gyermekekkel elindult vissza a földre.
     Az egyik gyermek Amerikában, a másik pedig Erdélyben nevelődött fel. Az Erdélyben nevelődött kisgyermek felnővén elindult szerencsét próbálni, így történt, hogy New Yorkban találkoztak egy film forgatásán, ahol egymáséinak kellett volna lenniük, de mielőtt ez megtörtént volna, a világ romba dőlt, iszonyatos földrengések és szökőárok történtek, az eget pedig fehér madarak lepték el, aki megakadályozták, hogy rakéták, vagy repülőgépek emelkedjenek a levegőbe, hogy az elhatározott pusztulás elől bárki megmenekülhessen.

- De ez iszonyat, ez elmondhatatlanul szörnyű! - kiáltott fel az utolsó életben maradt nő, és meghalt.
- Úgy érzem, mégis szerettem ezt a nőt. - mondta a végképp egyedül maradt férfi. - Mit tettek régen az emberek, ha megtörtént a legrosszabb és egyedül maradtak?
- Gyakran önkezükkel vetettek véget életüknek. - felelt a gép.
- És hogyan, miképpen volt ez lehetséges?
- Például borotvával.
- Akkor hozz nekem egy ilyet!
     A gép elhozott egy múzeumból egy borotvát, amivel a férfi felvágta az ereit, mire sosem tapasztalt érzés, a fájdalom érzése öntötte el, amire a gép egy zeneszámot kezdett játszani, mert nem volt világos számára sem, mi történik, és úgy gondolta, hogy a zene hangjai elfeledtetik a fájdalmat az utolsókat rúgó, utolsó életben maradott emberrel.
    - Mi ez? - kérdezte elhaló hangon, minden ere ét megfeszítve a férfi, páráját kilehelve.
    - A "Végítélet harsonái" című szám a Black Panthers együttes előadásában. - válaszolta gép, aki végképp hasznos elfoglaltság nélkül maradva hiába hunyorgatta kijelzőit, mint annyi társa, míg a bányákban folyt a kitermelés, az üzemekben dolgoztak a gépsorok, és az égboltozatot ellepték a hatalmas céltalanul köröző fehér madarak.