Bölcsen, szépen, halkan

Víg Mihály: Filmzenék Tarr Béla filmjeihez


Nehéz, igazán nehéz ügynek tartom is a filmzenék, mármint az eredeti filmzenék önálló hanganyagként való megmérettetését: a mozgóképre komponált, a celluloid által hordozott információhoz szükségszerűen alkalmazkodó, mondhatni, a filmet „kiszolgáló” muzsika gyakorta erejét,
vitalitását vesztve szólal meg bázisa, a mozi hiányában.
Nem kevés para volt bennem, ilyen gyanús, megfoghatatlan, hülyén mocorgó kétség, mielőtt beraktam a cédéjátszóba a recenzió tárgyát: jobbnak láttam előbb egy kicsit nézegetni, hogy is van ez.Decens, klasszikusan elegáns dizájn, bár a borító talán hordozhatna valamivel több információt (lett volna miből csemegézni, hisz Tarr Béla filmjeinek szinte valamennyi
kockája…). Ennek ellenére is kerek a történet, ha nem is ér fel a Neil Young által jegyzett Dead Man kötésének szintjéhez - gondolom, a korlátozott anyagi források, meg a saját telhetetlenségem, az lehet az oka a hiány érzetének.
Negyedórával később persze már egyáltalán nem izgatott, hogy nincs komoly füzet, vagy hogy az ujjbegyem nyomot hagy a korong fekete felületén, mindez huszadrangú szemponttá csökevényesedett, miként az aggodalom is, amelyet Víg Mihály kétségbeejtően magas színvonalú költészetének
mellőzése okozott, pedig ekkor még mindössze az Őszi Almanach zenéjéből összeállított tallózáson voltam túl, a java csak ezután következett. Újabb harminc perccel később erőt vett rajtam a felismerés, miszerint meddő szócséplés
lenne tételekre bontva analizálni azt a varázslatos egységet, amely egyike a lemez által hordozott számos értéknek - az ész megáll, mert ugye, válogatásról van szó, négy film, tizennyolc év és huszonkét sáv, mégis olyan, mintha: „kész az egész”-, és a hagyományos kritikai szemlélet bizony érvényét vesztette, ez esetben nem talált
fogást. (Messzemenőkig bizonyos vagyok benne, hogy soha, de soha nem fogom ezt a cédét csak félig, vagy részleteiben hallgatni: rút merényletet követnék el ellene, ha ilyet
tennék. Kölcsönzés szintén kizárva: ha valakinek kell, hát menjen, és vegye meg, én ugyan nem adom.) A Tarr Béla egész estét betöltő filmjeihez (le kellene már írnom, hogy az Őszi Almanach, a Kárhozat, a Sátántangó és a Werckmeister
harmóniákról van szó) komponált muzsikákból válogatott anyag ugyanis dermesztően kiváló lemez, szálfinom szövésű matéria, roppant érzékeny, mégsem érzelgős, nem szépelkedő,
vagy hamisan romanticizáló. „Emberzene” ez a javából, amely ritka atmoszférává sűrűsödik, delejes hangulatot áraszt, mely megüli a szobát és a szívet, de olyat, hogy nem szaggatja szét semmiféle huzat - annál ugyanis sokkalta
erősebb, példamutató alázatossága ellenére is masszívabb ez az anyag. Sem a tehetséget, sem a munkát nem spórolták ki belőle, mindkettő oda van téve rendesen: legkevesebb, hogy
jár neki a főhajtás.
Ha én film lennék, boldog és büszke lennék, ha Víg Mihály írna számomra partitúrát.
(Imígyen nekibátorodva egyetlen, igencsak tétova kívánságom lenne mindössze: de jó is lenne, ha teljes, csonkítatlan formájukban is hozzáférhetővé válnának a Tarr Béla
filmjeihez komponált zenék, talán egy kicsivel bővebb kötésben, talán bakelitlemezbe préselve…)

Géczi Zoltán