Magyar Narancs: Eltűntél a közéletből: fölültél
a hajóra, az eszkimó asszony fázott, most is fázik egy kicsit.
Méhes Marietta: Nagyon fázom.
MN: És azután itt vagy Amerikában. Mit csinálsz?
MM: Gyerekeket nevelek.
MN: Hányat?
MM: Kettőt.
MN: És?
MM: Tanulok.
MN: Mit tanulsz?
MM: Illusztrálást, grafikát.
MN: Nem akarsz híres filmszínésznő Ienni?
MM: Nem.
MN: Egyáltalán? Álmodban sem?
MM: Rémálmomban sem.
MN: Mindenki arra gondol Pesten, hogy Marietta
híres ember volt otthon. Sok filmben játszott, a központban volt, és akkor
itt egy lakásban gyerekeket nevel.
MM: Ez így van, de azért az ottani élet sem volt
annyira a központban. Ott is egy, lakásban voltam, és szerettem volna gyerekeket
nevelni. Csináltam is egy ideig.
MN: De hát azért jön valaki Amerikába, hogy itt
legyen filmszínésznő, otthon megteheti, hogy családot csinál, te otthon
voltál, fiúztál, és itt Iett családod.
MM: Hát nem tudom, hogy, otthon, hogy teheti meg
valaki, hogy családot csinál, hol lakik a családjával, mit ad enni a családjának.
Lehet, hogy híres filmszínésznő, de nem tud kibérelni egy lakást. Ez eléggé
nagy probléma. Vannak emberek, biztos akkor is voltak, akik tudtak pénzt
csinálni, de hogyha nem vagy a pénzcsináló bizniszben, akkor nem tudom,
hogyan lehet családod. Ezt még eddig nem sikerült kitalálnom.
MN: És itt tudsz csinálni pénzt?
MM: Hát dolgozni kell, és akkor az ember pénzt keres,
és remélem, hogy fogok tudni, azért járok iskolába. Professzionálisabban
szeretném csinálni, amit csinálok, ami azt jelenti, hogy szeretnék pénzt
keresni vele.
MN: Lehet, hogy pénzt fogsz keresni vele, de
otthon ismertek, lehet, hogy sokan szerettek is.
MM: Nem tudom, hogy olyan fontos-e, hogy ismerjék
az embert. Nekem nem fontos. Azt észrevettem, hogy sok embernek fontos.
ez az Andy Warhol-féle mindenkinek van tizenöt perce, és szerintem az egy
hihetetlenül nagy tévedés, lehet, hogy valamikor fontos volt, de ez eltűnt.
Mit elégít ki benned, ha egy csomó ember ismer. Miért jó?
MN: Hát mert van, aki azt mondja, hogy szomorú,
magányos.
MM: Azért, mert nem vagy egy közismert figura,
nem biztos, hogy magányos vagy. Azért, mert egy közismert figura vagy,
még lehetsz magányos, kifejezetten ezek a fajták, például Marilyn Monroe,
a hihetetlenül fölfújt sztárok. Éppen erre gondoltam, hogy van egy festő,
aki még ebbe a generációba tartozott, és sikeres volt annak idején, most
már nyomorék, és otthon van a lakásában. Neki nagyon fontos, hogy sikeres
legyen, és fölhív, hogy írtak róla az újságban, és nagyon fontos neki,
hogyha valakiről írnak az újságban, akkor az valaki, aki érdekes. Miért,
a legtöbb újság tele van szeméttel. Az információ legnagyobb része szemét,
különösen itt Amerikában. Mindenki kiadhat egy újságot, akinek van rá pénze.
Különböző trendek vannak, különböző dolgokat próbálnak eladni, de ez engem
egyáltalán nem érdekel, kifejezetten visszataszít.
MN: Azt szokták mondani, hogy ha valaki elmegy
Magyarországról, akkor még többre viszi, hogyha nem, akkor azt, hogy nem
sikerült neki.
MM: Hát nem tudom. Azt, hogy mi sikerült nekem és
mi nem, ezt majd akkor tudom megmondani, amikor az életemnek vége lesz,
egyelőre a közepénél tartok. Mióta eljöttem Magyarországról, azóta nagyon
sokat tanultam, nagyon megerősödtem. Van egy családom, van két gyerekem,
akiket nevelek.
MN: Mitől erősödtél meg?
MM: Először az, hogy eljöttem otthonról, az egy
hihetetlen, felszabadító érzés volt. Még most is hihetetlenül boldog vagyok,
hogyha eszembe jut. Mindig el akartam jönni Magyarországról, soha nem volt
közöm ahhoz, ami ott van, vagy volt, gyerekkorom óta soha nem éreztem,
hogy odatartozom, és iszonyúan nyomasztott a légkör, nem szerettem ott
lenni. Sokszor, ha arra gondoltam Magyarországon, hogy még mindig ott vagyok,
teljesen rosszul lettem.
MN: Most politikai légkörre gondolsz?
MM: Te, hát politikai légkörre és általános légkörre,
ahogy kimész az utcára, meg az, hogy mi minden van beleírva a személyi
igazolványodba, mindenki hazudik. Például az, hogy én egy nagy sztár voltam,
idézőjelben; először is nem voltam nagy sztár. Aztán az igaz, hogy egy
csomó ember ismert, talán még szeretett is, de semmiféle elismerést nem
kaptam. Sem anyagilag, sem semmiféle értelemben. Arra emlékszem, hogy amikor
ezt az eszkimót bemutatták, mindenféle emberek kaptak mindenféle díjakat,
én nem. Nem arról van szó, hogy rosszul esett csak, furcsálltam. Szerintem
abban a filmben, ha valami jó volt, vagy érdekes volt, az én voltam. Ott
volt a zenekar, amit csináltunk, ami szintén egy olyan nyomorult dolog
volt, semmiféle támogatást nem sikerült senkitől kapnunk, holott sikeres
volt. Például ha itt egy ilyen sikeres dolog működik, látják, hogy az embereket
érdekli valamennyire őszinte , biztos, hogy van valaki, aki ezt finanszírozza.
És komolyan vesznek. Magyarországon mindenki iszonyúan komolyan veszi magát,
én nem vettem magam soha komolyan, és engem sem vett senki komolyan. És
ez nem volt jó.
MN: És itt komolyan vesznek?
MM: Ja, itt komolyan vesznek. Nem voltam semmiféle
közéleti szituációban itt, de itt mindenkit komolyan vesznek. Hogyha valaki
lefekszik az utcára, és azt mondja, hogy ő koldus, akkor komolyan veszik,
mindenkinek megvan a méltósága. Nincsen az, mint Magyarországon, nincsenek
hihetetlen, undorító, arisztokrata beállítású művészek, tudod, azok, akik
kiskirályok, és különbek, mint a többi ember.
MN: Hát itt, mondjuk, a művészeknek nincs is
olyan státusuk, mint Magyarországon.
MM: Persze, nincs, mindenkinek meg kell dolgozni
azért amit csinál. Lehet, hogy el tudsz adni valami szemetet, de mindegy,
az a te munkád. Én Magyarországon nagyon nem szerettem Ienni, és nagyon
örülök, hogy nem vagyok ott.
MN: Mikor voltál utoljára Magyarországon?
MM: Hát amikor eljöttem, most már lassan nyolc éve.
MN: És ez a nyolc év gyerekneveléssel telt el?
MM: Nem, hát először nagyon nehéz volt, az első
pár év, teljesen elvesztettem a lábam alól a talajt, föl voltam készülve,
hogy minden meg fog változni, de amíg az ember nincs benne egy helyzetben,
nem tudja, milyen az. Tényleg végig, a végletekig elhagytam magam. A nulláról
kezdtem, meg kellett tanulnom beszélni, meg kellett tanulni kiismerni magamat,
hogy hol vagyok, meg kellett tanulnom, hogy ki kicsoda, mi micsoda, hogy
működik, és ez beletelt egy jó időbe. Aztán elhoztam a kislányomat, aki
négy
évig Németországban élt, akkor volt hét és fél éves. Rögtön, fél évvel
azután, hogy idejöttem terhes lettem. Körülbelül az első négy év azzal
telt, hogy gyerekeket neveltem. Direkt elhatároztam, hogy velük akarok
tölteni minden időt, amit csak lehet. Nagyon fontosnak tartom, hogy az
ember a gyerekeivel legyen. Aztán kezdtem körülnézni, hogy mit csináljak
magammal. Az nem mehet, hogy csak bevásárolok, lemegyek a játszótérre.
Beletelt egy jó időbe, míg rájöttem, hogy rajzolni kell, mert azt tudom
csinálni, mindig is grafikus akartam lenni. A képzőművészeti gimibe jártam,
de a végére teljesen elment a bátorságom meg a kedvem az egésztől. Ott
volt körülöttem az a sok nagy művész. Elkezdhetnék én is művészkedni, mint
ahogy azt nagyon sokan csinálják, de nem tudnék megélni belőle, és nem
érdekel, azt csináltam Magyarországon. Szóval azt akarom, hogy amit csinálok,
az teljesen kontrollált legyen, és bárhová be tudjak menni, hogy ezt és
ezt csinálom, és el tudjam adni. Magyarországon bármit csináltam soha nem
voltam igazán benne. Azt mondtam, hogy oké, énekelek, de soha nem mondtam,
hogy énekesnő vagyok. Színészkedtem ezekben a filmekben, próbáltam olyan
jól megcsinálni, ahogy csak tudtam, de soha nem gondoltam azt, hogy tényleg
ehhez értek. Mostanra már annyi mindent csináltam, amiről már úgy éreztem,
hogy igazából nem értek hozzá, hogy egyszerűen muszáj, hogy valamit igazán
tudjak. Csak akkor tudom elmondani, ha igazán elhiszem magamnak. Tudom
egyébként, hogy ez egy ilyen perfekcionista dolog, és a legtöbb ember csinál
egy csomó olyan dolgot, amihez nem igazán ért, és mégis teljesen biztosak
magukban. Énnekem nagyon fontos dolog, hogy igaz legyen minden.
MN: És itt igazabb? Miben igazabb minden? Miért
más ez?
MM: Itt van az emberekben ilyen morális tartás.
Egyébként minél nyugatabbra jössz Magyarországról, ezt annál inkább lehet
érezni. Ott annyira meg vannak nyomorítva az emberek. Ide-oda hazudni,
hol a töröknek kellett hazudni, hol a németnek, hol az orosznak, mindenki
mindig hazudik, ez egy életformává vált. Itt az embereknek például nincs
igazolványuk, bemész valahova, kérdeznek tőled valamit, mi az anyád neve,
nem is kérdeznek ilyesmit, de ha mondasz valamit, akkor elhiszik. És ha
biztosak akarnak abban lenni, hogy igazat mondasz, akkor kérik, hogy esküdjél
meg.
Megesküszöl. És nem hazudnak az embernek. És ez minden szinten így
van. Ezt azért nem nehéz belátni, hogy miért hazudjon az ember. Ki akar
hazugsággal eltölteni egy életet, vagy miért. Ezt például iszonyúnak tartom
Magyarországon. És nem is működik. Csak egy ideig lehet csinálni dolgokat.
MN: És nincs senki sem, aki hiányzik Magyarországról,
egy ember?
MM: Sok ember hiányzott, főleg, amikor eljöttem,
de hát egy idő után az embernek már nem hiányzik, mert új életed van. Nagyon
szívesen, és nagyon szeretnék találkozni emberekkel, mit tudom én, szívesen
festenék a Zuzuval (Méhes Lóránd) együtt egy pár hétig, valami jó helyen
Magyarországon vagy bárhol. Különböző emberekkel, a filmezés, az nem hiányzik.
Azaz, ha lenne egy jó dolog, szívesen részt vennék benne, de nem szeretem,
sok ember van, nyüzsgés, nem szeretem az ilyesmit, sok léhűtő kavarog.
Nem akarok különösebben Magyarországra menni. Először is olyan messze van,
hogyha az ember egy akkora útra megy, akkor miért pont Magyarországra menjen.
Csomószor az volt, hogy miért nem megyek Magyarországra, és akkor elmegyek
Baliba vagy Mexikóba, vagy Dél-Amerikába, ott még soha nem voltam. Egyébként
nyilván eljön az az idő amikor el fogok menni Magyarországra, és nem tudom,
lehet, hogy csinálok ott valamit. De nem hiszem, szóval nem úgy tűnik,
hogy különösebben hiányoznék ott bárkinek, szóval nem érzem azt, hogy bárki,
bármit akarna velem. Nekem ott semmi dolgom sincs.
MN: És itt mi van?
MM: Hát itt élek.
MN: Mi lesz?
MM: Hát festek, dolgozom, rajzolok, nevelem a gyerekeimet.
Szeretnék utazni minél többet, utazom. Nem tudom, miből áll egy ember élete.
Te mit csinálsz?